Újra a hullámvacsorán

avagy ballóda az önbecsülés fontosságához

Mi lett veled Ham-let?
S belőled Polonius?
Ott vagy-e hol Te eszel,
vagy ahol Tégedet?

Elesni szégyen? S újra és újra még nagyobb?
Csak jött, s lábamról leütött. Elgázolt, miközben rotyogott felette a csülkös bableves a fazékban.
Éhségnek nevezte magát, de máig nem derült ki, hogy ki volt ő valójában.
Csak feküdtem a földön életem hervadó virágai között, s hamvadó cigarettámmal utoljára még megpróbáltam felperzselni a földet.
Már megint fel kéne állni, de nem látom a fától a felém nyúló kézerdőt.
Itt fekszem századszorra is, még mindig félve attól, hogy az ezeregyéjszaka meséje is kevés voltvanlesz, hogy elhiggyem, érdemes újra két lábra állni, legalább megpróbálni felegyenesedni a túlsúly okozta ortopédiai és reumatológiai, olykor véglegesnek is kikiáltott bizbaszok ellenére is.
Ha szápiensz nem is, legalább erektusz hadd lehessek, a többi szép, formás, értelmes ember mellett, mert azért ember vagyok én is, még ha kövér is.
Két lábamon újra menni, megpihenni és újra menni, tartani valami cél felé, valami igaznak tűnő felé. És újra nem lerogyni.
Hogy elhiggyem, hogy a fények az alagút végén értem is tülekednek, a reflektorok megvilágítani engem is születtek.
Mert én is a színpadon állni és játszani jöttem, veletek.
Hogy mi a pitáért van az, hogy a kedvem oly sokszor el is fogy, a fölös kilók legalább együtt vele mégsem. Miért is nem?
Mert a világ ilyen, valami mindig bűzlik Dániában, ezen nem változtathatok.
A világ attól változik, ami/aki bennem születik, amit és ahogy ápolom és/vagy eltakarom.
Szólj, s ki vagyok, elmondod? Egy biztos, full kivagyok.
Azt érzem, ha nem szólok is ismersz, de legalábbis elítélsz, legkisebb rosszként talán csak kicsúfolsz.
Nem bírom az üres fecsegést, az ordító csönd az én szavam.
A tükör által én is homályosan látszani vágyom.
Tényleg ezer bocsi, én is szívok kis levegőt, néha másfél széket is elfoglalok a buszon, főleg ha 20 kgosokra tervezték.